< F. J. • Magyar Nemzet, 1991. május 31.

MAKOVECZ BENJAMIN GRAFIKÁI

Gyerekkorom óta kísér a kívánság: leülni egy darab földre, egy darabka rétre talán, és jó alaposan megszemlélni mindent, ami ott van. Ne legyen ez a terület, csak karnyújtásnyi, csak akkora, hogy kényelmesen, felállás nélkül elérjem a határait. Azt sem kívánom, hogy különleges dolgok teremjenek rajta, csak ami amúgy is ott van: ilyen-olyan gyom, véletlenül nőtt virág, odavetődött üres csigaház, arrafelé mászkáló bogár. Csak ülnék ott a tenyérnyi világ közepén, és valami végeláthatatlan türelemmel, s talán egy negyítóval jó alaposan szemügyre vennék mindent, ami a szemem elé kerül. Sokfelé jártam a világban, de valahogy ez az egyszerű kívánság mindig beteljesítetlen maradt. Most itt van egy kiállítás az Építőművészek Kamarájának Székházában, amely pontosan ezt az élményt nyújtja. Itt egy művész, grafikus, Makovecz Benjamin, aki pontosan megtette, amit én szerettem volna. S mert művész, nem csupán megnézte helyettünk a dolgokat olyan alaposan, hogy annál pontosabban tán egy tudós sem tehetné, de le is rajzolta mindazt, amit látott.

A falakon körben ott sorakoznak egy sosem volt természetrajzi szertár rendjébe szedve, latin nevekkel ellátva ezek a rajzok, mindegyik természetbeni nagyságban, és kényelmesen megszemlélhetjük valamennyit. Nincsenek itt sem különleges dolgok, ritka növények, hébe-hóba látott csodabogarak. Válogatás nélkül szedte össze mindazt, amit odahazta, vagy amit a görögországi nyaralás során talált, ami a keze ügyébe került. Megszemlélte és lerajzolta. S az érzékeny ceruzarajzok, a nagyon biztos kézzel készült fametszetek vagy a kontúrok mentén kivágott festmények nyomán csodálatos világ tárul fel előttünk: rádöbbenünk, hogy semmi sem jelentéktelen körülöttünk. A hársfa termése éppen olyna szépségeket rejt, mint amilynemeghökkentő rend uralkodik az ésszerűség és célszerűség törvényei szerint egy bogár felépítésében. Különböző dolgok vannak – állapítja meg szerényen ez a kiállítás, és most, amikor a saját hangjuktól elkábultak már meg se hallják a csöndesebb beszédet amikor a képzőművészeti élet az újrafelfedezett avantgárdtól harsog, jó tudni, hogy akadnak még művészek, akik ceruzával és mappával, s azzal az alázattal, amely a renaissance kor művészeinek sajátossága volt, megállítanak egy percre, és megmutatják, mi mindenen taposunk át nagy rohanásunkban.