< Hajdú Gergely • Holmi 1992/9

HALLOD, EZ A CSEND

Makovecz Benjamin: Állatrendszertani Tanszék - Különböző dolgok vannak
Magánkiadás, é. n. (1991.) 67 oldal + 16 színes tábla, 200 Ft

 
Ez igen.

Elsőre afféle mit sem váró gépiességgel lapoztam a könyvbe. Makovecz képeit, persze, ismertem már; döglött állatokat ábrázoltak egytől egyig, preparált vagy oszló állapotban, akiknek fényes tollát-prémjét még épp csak összekuszálta a bomlás. A nyilvános halál szemérmetlenségét gumiabroncs­nyomok, csontjaikban a légpuska ütötte nyílások tetézték. Galamb, macska, pillangó; U-szeg, kövek, gombostű. A piti bűnöcskék és elfuserált kis tetemrehívások láncolata mögött holmi gyerekeskedő-naiv New Age életpártiságot sejtettem, ami a metszetszerűen finom rajzok virtuóz aprólékosságával semmiképp sem látszott összeférni – csinált toporzékolásra gyanakodtam hát. Az ÁLLATRENDSZERTANI TANSZÉK illusztrációi illedelmes bestiák, spirituszos üvegben kuksolnak, leltári számmal és névtáblával; ám a szöveg nélkül ezek is csak süket csendet árasztanának. A könyvbéli szertár azonban nemcsak önmagát jelenti: a tudatét igyekszik leképezni, melyben állapotok, képek, bánatok és nagy megdöbbenések állnak feliratos polcokon, üvegekben – az élménybefőttek.

Az írások megdöbbentettek… nos, igen: bölcsességükkel. Komolyak voltak nagyképűség nélkül, sőt a belső hang evidenciájával közvetlenek, s ugyanakkor rejtélyesek is. Újabb és újabb katasztrófákkal fenyegetődztek – most közhelyes leszek, most meg, lám, érzelgős –, de végül rendre valami nagyszerű sült ki a dologból. Jórészt gyermekkori emlékeket sorolnak, úti kalandokat a hiperszenzitivitás világából – jócskán kifacsart téma, mely kategóriának megjelöléseként nem minden csúfondárosság nélkül emlegetik „A szegény kisgyermek panaszá”-t. Makovecz azonban megtalálja a módját, hogyan társuljon méltóképp a régi mesterekhez. A RÚT VARANGYOT VÉRESEN MEGÖLTÜK versre hivatkozó darabjában nem éri be egy hasonló emlék lidércesen pontos ábrázolásával, hanem a rítus áldozatjellegéről szóló miniesszét is fűz hozzá: hasonló érzelmi-értelmi körüljárását kapjuk József Attila „Szalad a puli pillanat” sorának (a 43. oldalon). A giccshatárra érve pedig finoman alkalmazott disszonanciával pukkasztja szét a pöfeteg érzelmeket.

Már-már meggyőzetve sem értettem, miből ered ez a tökéletesség; a tőlem telhető legrosszabb indulattal méricskéltem a szöveget, az pedig nem csekélység. Egyetlenegy elhibázott mondatot találtam: „A kertek alatt kotródom ki a szobából.” Ez sem közönséges ügyetlenség, szerzőnket egyszerűen képzavarba csábította egy zamatosnak ígérkező kifejezés – ám a többi mondat, azok apró műremekek: csodálatosan hajlékonyak, kidolgozottak.

„Mint a festő sarokba agarat, párkányt megülő-megtöltő, szükséges almát, kancsót […] kíván és parancsol, úgy teljesíti be a lehetségességeket […] egy gazdátlan és szuverén stílusérzék.” A szüntelenül folytatódó teremtésről írta ezt, de valamennyire saját módszerére is illik. A legkülönbözőbb szólamokat is összetartó szigorral ír. Látszólagos kitérőkkel, melyek rövidesen a legpontosabb megoldásként igazolódnak. Merész ismétlésekbe bocsátkozik, hogy a tagmondatok és szavak ellenállhatatlan ritmusba rendeződjenek. (Miért is tagadták volna meg tőle, kegyeltjüktől épp a zenei tehetséget a Múzsák?) Istenkísértő interpunkciója, az alanyok és különösen az állítmányok ritkasága pedig kétségbe ejtheti a pedáns szabályzatok búvárait. Ez a míves stílus ráadásul a legkisebb lealacsonyító engedmény nélkül fogadja be a mindennapok pongyola fordulatait, akár a legotrombábbakat is. Egy példa, egy a gyűjtemény legfontosabb történetei közül: egy állatkerti lóról van szó, mely a napi eledelt szállította körbe, ,,...egyike az állatkerti rabszolgáknak, kik nem lónak számítottak ott. A lovak széles világos kifutóban táncoltak és toporzékoltak, nevük volt – Equus caballus –; eszmei értékük és jussuk csodálathoz, becézéshez és – persze – a perechez, ostyához, nápolyihoz és savanyúcukorhoz, amit a kedves látogatók (természetesen) titokban vagy nyíltan, úgyis és csakazértis. A lovak fényesen és gőgösen viselték sorsukat és nevüket – Gyémánt, Klári s még mi nem! –, intézményesen a fajt, s személyesen önmagukat jelentették, hibátlanul és hivalkodóan.” A rabszolgáknak nem jutott név: „leltári tárgy voltak, fakón domborodó farukba sütve a szám, az ennivalót körbehordozónak a 100. Mindig új és új gazdájuk volt, névtelen segédmunkások vagy alkalmiak, kik épp csak addig és annyira, amíg az a pár hónap, amennyire muszáj; még azzal a fasz lóval is szarozzon az ember tod kinek kell… és – fogok én szórakozni vele”.

Csakhogy a fogalmazás készsége néha szinte semmi; jelenleg teli a porond kiváló stílusú és eszes fiatalokkal, akiket, mindennek ellenére, jóformán teljesen üresnek érzek – Németh Gábortól Podmaniczkyig. (A magyarázat alighanem abban rejlik, hogy túl sokat bíznak a hangulatra, és a kelleténél kevesebbet törődnek a mondandójukhoz méltó szerkezettel.) Makovecz titka föltétlenül több ennél, több az intellektus megmozgatásánál, több a pontos megfigyelés adottságánál is – másképp nem hagyná rég látott gazdagságú világlátomás emlékét ez a mindössze harminckét rajz és írás; ahogy mondja, „egy készülő, 100 hasonló párt tartalmazó könyv sorrendiség nélküli részletei”. Rajzból tulajdonképpen több van: az egy-egy emléket, ötletet vagy fantáziaképet kifejtő szövegekkel szemközt olykor több preparátum képe is helyet kapott.

Romantikus töredékkultusz, persze, ahogy romantikus maga a műfaj, a szabad vagy, ritkán, kötött versbe átcsapó kispróza, és romantikus legfőképp a túlérzékenysége. Mindent eldöntő súlyt mégse tulajdonítsunk ennek a ténynek. A válogatás nem egészen véletlenszerű, az elejével kezdődik, és befejezéssel ér véget; a rajzok és szövegek közt pedig minden lehetséges kapcsolat előfordul. A hasát fogva mosolygó szalamandrát ábrázoló képpel szemben csakugyan, a leírás motívumaként is ott van az állat: ott ég most már mindörökké egy napsütéses délután utolsó sugarában. Máshol fölismerhető a hangulati közösség, de van úgy, hogy váratlan gyíkra bukkanunk a tüskés pikót emlegető mondatok mellett. Elvégre a memóriaképek is megmagyarázhatatlanul rántanak együvé észleletet és érzelmet – ha tán nem is önkényesen, de saját logikájuk szerint. „Három üveg denevér lakik konokul a gyíkok között; nincs denevérpolc.” A belső szertár lényegi rendetlensége kizárja a fellengzős-kozmikus abszolutizálást, ami valóban romantikussá tenné a művet. Szerzőnknek csak az ízlését uralja egyféle romantikus beállítódás, csak ha elvekről és tételekről van szó, akkor konzervatív – de avítt szemlélettel, különös tekintettel a divatjamúlt ismeretelméleti optimizmusra, nem vádolható.

A dolgok és nevek kapcsolatát szakadatlan gyanakvással nézi, mint a szenzuális tarkaságot elszürkítő konvenciót. A zoológia tud egy rákfajtáról, mely – az árapályhoz alkalmazkodván – teliholdkor párosodik az északi tengerpartokon; de mi ez a tudás az érzéki benyomáshoz képest? „Évente vagy évezredenként egyszer, amikor különös, ritka konstellációkban tetőzik valami jéghideg, holduralta, időtlen szerelem, ősvilági állatok ezrei jelennek meg a partokon az éjszakában, fekete hátukon jeges-nedvesen csillog a gazdátlan, iránytalan fény, holdfény, persze, de egy régen volt, idegen Hold fénye, ősi páncélokon csillan, jeges kristályüvegekben; s a kemény, sötét, néma nép óceán verte nászt ül az örökké suhogó szélben, a Hold alatt. […] Atlanti tőrfarkú; tudom a nevet, amit használunk ellenük” – a személyhez szóló jelentés híján hazug nevet. Előfordul azonban, hogy egy megjósolhatatlan érzelmi fölvillanás helyreállítja az Ember és Dolog kapcsolatát annak lélegzetelállító valódiságában. Ilyenkor érvényes név lesz a korábbi hamisságból. A lótörténetet (egyikét azoknak, melyeket csak az utolsó mondat ránt vissza, igen ügyesen, a giccs küszöbéről) a részvét borzalmas győzelmére, Nietzsche bukására emlékeztető jelenet zárja: „Egyszer az egyik kocsis – sötét pillantású fiatal legény – valami homályos múltból támadó, keresgélő mozdulattal, talán nem is akarva, magához ölelte fél kezével a fásult, közönyös ló fejét, valami maradék, ottfelejtett szeretettel, esetlenül és szánalmasan.

Százas… – mormogta neki.” (M. B. kiemelése)

Az igazi név a legtöbb esetben még sokkal logikátlanabbul bukkan elő; az efféle élményeket visszaidézni bizonytalan kimenetelű vállalkozás, másokkal megosztani lehetetlen, hiába él annak igénye parancsoló-fájdalmasan a könyvbeli négy generáció tagjaiban. (Pontosabban: a fiúkban és férfiakban. Az egyetlen, amit visszatetszőnek találok Makovecz hagyománytiszteletében, hogy az ódivatú európai hímközpontúságot is tolerálja.) A jelentés valahogy mindig eltorzul, mire megteszi útját, apától fiúhoz vagy fordítva; hogyisne, hisz egyazon személy (aki, persze, már rég nem ugyanaz) sem kapja vissza a Dologtól mindazt, amit valaha belelátott, „az elérhetetlenné távolodott megrendülések”-et: „feliratukról ujjammal a port ha letörlöm, maszattá simul rajtuk konokul”. Hasonló szkeptikus felhangokkal fejeződik ki a tócsagyűjtés, -áthelyezés meg pocsolyaszabászat álomképében a harmóniavágy. (13. o.)

Hogyha már megnyugvást sem ad, a nemes konzervativizmus bízvást sorscsapásnak tekinthető: a közönség egyik fele a főnév, másik fele a jelző miatt nem találja szalonképesnek. A vidékünkön oly eleven konzervativizmus lélektani gyökere alighanem a megsemmisüléstől való metafizikai rettegés; nem egyszerű halálfélelem az, amivel szemben két, úgymond, potenciálisan örök életű entitásban: Isten mellett a Hazában és Családban is meg lehet kapaszkodni. Ez okból kerültek közéjük önmaguk fontosságának megszállottjai, akik az igazi hagyománytisztelet alázata nélkül tisztogatják lakhatatlanná e világot – hogyne, hisz ez itt csak afféle kifutópálya, ahonnét úgyis a Jövőbe ragadják majd drága lényegünket az angyalok vagy a gének. Mindez a világ baja; az irodalomé csak annyiban, amennyiben meghatározóvá válik jellegzetesen primitív, valamely csoport reprezentációjára csupaszított személyiségképük. Makovecz Benjamintól, mondanom sem kell, távol áll az ilyesféle korlátoltság. Művével bárkit, pogányokat is megszólít; a külső és belső dolgok állandó egymásba alakulásán felépülő antropológiája éppenséggel különös mélységekig hatol.

A könyvnek szokatlanul pontos látomása van önnön hatásáról: a csendet veszi célba olvasójában, annak zavarodott vagy kongó vagy akármiféle csendjét a csöndnek számtalan alfajából. Lehet az imént említett metafizikai rettegés némasága vagy valami határozatlan rabságérzeté; lehet a lelkigyakorlatként fölfogott csend, az örökkévalóság metaforája, vagy, annak profán változataként, a néma tárgyak közt mindig megjelenő szégyenérzés az élet zajai miatt – megragadja, kiemeli és tulajdon csendjét ülteti a helyére.

„Összeköttetésben áll ez a csend másholiakkal, szertárak csendjével, madárfészkekével, a Naturhistorisches Museum csendjével, csukott könyvekével. Valami roppant kíváncsiság csendje ez; egy nagyon tiszta és nagyon magas hegyen bevárt hajnalé […] bizonyosság, hogy én is elmagyarázhatom a réti füveket és felhőket, csillagokat, amiket nekem elmagyaráztak; elmagyarázhatom, mert még biztosan ott lesznek, ahol én találtam őket.”

A csönd meghallása nem csodatévő praktika, nem ment meg a mások megérthetetlenségének, saját emlékállatoktól nyüzsgő magányunknak súlyától. A kötetet záró darab öreg házaspárja a másvalaki emlékeivel zsúfolt Őslénytárban ténfereg, de a korábbi oldalak is erőteljesen és változatosan szóltak az idegen tudatok megkerülhetetlen, mégis furcsának tűnő létezéséről. Említettem már az „Akik szembejönnek velem az utcán, nem bizonyos, hogy láthatók hátulról is” kezdetű kis elmélkedést, mely szerint csak egyetlen jelenetre kellő, „kidolgozatlan és szétfolyó” életek, „szatyros hátébék, káemkák, viájpik” jönnek létre a személytelen stílusérzék, a szituáció Demiurgoszának parancsára. Bizarr creatio continua! A metaforák szintjén megtalálható a keleties misztikának az a tétele is, miszerint az ember a dolgok teremtője. (Nem is hangzik egészen hihetetlennek, ha arra gondolunk, milyen sok légygondolattal és akácérzelemmel találkozhatni újabban Magyarországon.)

„Mi az a paráználkodni? [..) - Amit a K. Évával csináltatok a bokrokban” – egy régi délután emlékéből, amiben sokkal kevesebb és több is volt eddig, bűnt hív elő az apa válasza; mert ezt feleli, „olyan kereken és biztosan, mintha egy almát mondana”. (Az alma, igaz, nemcsak hangulata miatt került a kígyókoponyával átellenes lapra.)

Mit ad hát a Csend, ha egymás vagy a világunk megértéséhez nem segít? Annak a tudását, hogy „mindenesetre együtt voltunk”, és erről nem is lehet többet mondani.

A szöveget, mint láttuk, mélyen fekvő ellentétpárok szervezik. A megnevezés érvénye és semmissége, a személyiség változása és maradandósága, kívülről a lélekbe és visszafelé áramló hatások, konkrét és fantasztikus. (Hozzátehetjük még a különbözés és egység oppozícióját; a színes táblákból ugyanis, bár XVIII. századias feliratokkal csábítanak, hiányzik az emberies egyénítettség és az ábrázolt lények gondos környezetbe illesztése, szóval mindaz, ami – a mesterségbeli tudáson túl – oly vonzóvá teszi a kétszáz éves metszeteket; ellenkezőleg, itt egyformán kiemelve és mindentől elszigetelten található egész élőlény és testrész, szerves anyag és szervetlen.

Az egységet hangsúlyozzák a sokféleségben, hogy ezáltal tűnjék az még csodálnivalóbbnak.) Mégis, valami hallatlanul világos és pontos benyomás formálódik mindebből. Ha nem is az írás titka, mindenesetre a titkok egyike: kettőből egyet csinál, de úgy, hogy az nagyon Egy legyen, és a Kettő is kettő maradjon. Minden pontosan a helyén van benne – és ez a remekmű egyik definíciója, ha a legengedékenyebb is.

Így ír – gondolom – pár száz példányos könyvében egy kívülálló. Ő talán nem is bánná, ha megmaradhatna ebben az előkelő pozícióban; a mi érdekünk azonban azt kívánja, hogy figyeljünk rá. Egy rádióinterjúból tudom, hogy még egy könyve áll megjelenés előtt: a kentaur részletes bonctana. Ahogy mondani szokás, régi hiányt pótol…