< Horgas Béla • Kortárs, 1990. június

TÁRGYSZERŰSÉG ÉS KÉPZELET

Makovecz Benjamint elég régóta és elég jól ismerem ahhoz, hogy alapos kétségeim legyenek: szabad-e írnom a rajzairól? Igaz, ha nem ismerném, akkor eszembe se jutna, hogy beleártsam magam egy tőlem ugyan nem idegen, de mégiscsak más szakmába, ahol ráadásul tapasztalatom szerint az elvi nehézségeken túl akkora káosz uralkodik az értékelésben, és olyan végletes, egymást kizáró vélekedések röpködnek, hogy az ember képzőművészek és kritikusaik közé keveredve jól teszi, ha behúzza a nyakát. Ha most mégis veszem magamnak a bátorságot az íráshoz, akkor csakis irodalmi hátteremre támaszkodva teszem, vagyis a személyt és a művet egyszerre szemlélem, az egészhez próbálok közelebb jutni. Tudom, hogy ez kockázatos, mert így szüntelenül önmagamba botolhatok – íme, eddig is! –, a másként kikerülhetetlen szubjektivitás talajára jutok, de egyéb út nemigen kínálkozik. Ráadásul ez a Makovecz Benjamin névvel jelzett egész – a mű és a személy – szabálytalan, bár roppant karakteres; és sokféle rétegből ötvöződik, bár egységes és határozott.

Makovecz már főiskolás korában besorolhatalan tehetségnek mutatkozott, és a reklámgrafika korlátai közé szorulva sehogy sem érezte jól magát; a csillagászat és az irodalom, a mértan és a fotográfia erősen vonzotta, s végül sokszorosító grafikán végzett, s közben kialakította rajzain és metszetein a tárgyias konkrétságnak és a képzeletnek, a művészi elvonatkoztatásnak sajátos szintézisét, egyéni látásmódját, stílusát. Témakörét is.

A tárgyias konkrétság nála azt jelenti, hogy roppant figyelemmel hajol a létezőhöz, türelemmel veszi szemügyre, és közel ereszkedik hozzá. Mindig Szentjánosbogár: élő, meleg működés szépsége érdekli, de ezt közvetve, a holt, a hideg, merev vagy ezzé vált dolgok felől próbálja megragadni, mint maradványt, fölsejlő, borzongató látványt, tragikumot, pusztulást, például az úttesten ellapított, a szétázott, fölbomlott állatok jeleiben – olyan jelekben, amelyek rajz- vagy metszetsorozataiban egy rendszer darabjai, egy nyelv vagy legalábis egy mondat szavai szinte, de önálló képek is, vagyis a jelben fölismerhető a jelzett élőlény lényege, madárszerűsége vagy halszerűsége.

Mindebből eleve következik a hallatlan műgond, az anyag és a mesteség föltétlen tisztelete, a mívesség mértékszabó jellege, melyet Makovecz a maga munkáiban és másokénak a megítélésében is mindig a legmagasabb pontra helyez – a düreri tökéletességeszmény jegyében. A megformáltság igénye tehát maximális, s a tárgyszerűséghez meg a fölismerhetőséghez való ragaszkodás az avantgárd irányzatokat kizárja, vagy csak távolról engedi hatni.

Makovecz Benjamin egyik legjelentősebb munkája az Állatrendszertani Tanszék címet viselő, száz darabból álló rajzsorozat, amely valóban kész jelbeszéd. Itt is állatokat látunk, de többnyire embrionális állapotban – közönségesen: spirituszban – lévő állatokat, melyek mintha csak a grafikus által rendelt médiumok lennének. Ősformák, de már fölismerhető bennük az egyed. Tárgyszerűen egyértelműek, véglegesen rögzítettek, már eleve művek valamelyest. A ceruzarajz azonosul ezzel a pontossággal, elfogadja a természetes absztrakciót, de ugyanakkor életre kelti a holtat, méghozzá úgy, hogy nemcsak reális alakját, hanem a képzettársítások révén a kifejlődés, mondhatnám: a teremtés egyéb lehetőségeit is megidézi. A hidegség tehát itt is átforrósodik, a józan figyelem lelkesül, és a ceruzavonal finom testisége, puha hajlékonységa szinte föltámasztja, kétes és változó élővilágunkba vezetia tarósító örökkévalóságából, vagy a kitömött, preparált mozdulatlanságból a tanszék lakóit.

S az egész műnek a rajzsorozat csak a fele, az egyik oldala, mert a száz grafikához száz irodalmi szöveg; 30-50 soros, prózaversbe hajlótörténet- és meditációtöredék társul, a rajzi mondatokhoz egy önéletrajzi mozaikregény mondatai kapcsolódnak. Különös, színesen pulzáló mű kerekedik így, ahol a rajz nem illusztrálja a szöveget és a szöveg nem magyarázkodó képaláírás, de áthatják egymást, sokszorosan tükröződnek. Egy kis univerzumba lép a néző, olvasó ember, egy ökoszisztéma művészi megfelelőjében kalandozik.

Az ökoszisztéma kifejezést pedig nem a divat hatására engedtem írásomba, és azt is adalékként említem csupán, hogy Makovecz az Állatrendszertani Tanszék-et a Liget irodalmi és ökológiai folyóiratban szólaltatta meg. Az ökoszisztéma itt ismét a művészi szemlélet kötöttségére és szabadságára, a végtelen lehetőségre, tény és képzelet szintézisének mai tartalmaira utal, s így komoly erkölcsi ítéletet fogalmaz. Végül is tehát olyan művészetről van szó, amelynek nemcsak filozófiája, hanem világnézete is határozottan értelmezhető és lebontható a mindennapi élet szintjére, fölhasználható az ökológiai kultúra gazdagítására – és ezért is, ilyen módon is: korszerű.

Befejezésül álljon itt a Kapás című prózaversem:

Leragadtam horgászként, folyt az utca, egy papírbolt üvegén néztem; ősz-fekete férfifej úszott át mágikusan, ez Szemethy! s nyomban láttama Borges-könyv rajzait is, és Barcsayt, ahogy egy réges-rogi kiállításon dünnyög Sz. lapja előtt, s ahogy évekkel később Szentendrén hallgatja a fuvolaszót lámpafényes térségben, óriásfilodendronok alatt; hökkent fejek kandikáltak be, ki ez a manó?

aztán Váli jutott eszembe, a szomszédban lakik, a múlt télen kaptam tőle a Zsidótemető-sorozatból azt a gyönyörűt, ott él most nálam a kép, Anna Margit fiatalkori festménye mellett, a kövek és a hó arca megmutatkozik, varjúcsípte tél van, a Cipó-féle vegyeskereskedés dombjáról süvölt velem a gyerekkori szán, még negyvenhétből talán, piros lovak a pufajkás ég alján –

s akkor már ez az egész töredék ott repült a bolt üvegén, repült vagy állt, de volt, kapcsolódott, s megérkeztek Makovecz sárkányai (Borgesnek), kilencre járt, bámultam, de szép kapás!

az utca meg hömpölygött őszi versenyzőivel, sokan szinte ruhástul, táskák és karok, az írószerek közt térdeplő nő poszter-pózban húzte le szemérmére hártyavörös ingét, sárga volt a villamos és vinnyogott;

most a háztartási bolthoz lépek, kefék elé, most gyümölcsárus uborkáinak ragadozó zöldjét, paprikák vörösét,a szemközti templom kettős tornyát is megkapom, most a szénmonoxid-fuvallatban az összeforrasztás délibábjai, lezuhant galamb mocska a kövön, végre: lift, vakotás tükrében ott dereng sátános mosollyal ajkán az egész kifogott tündércsapat.