< Ábrázoló geometria

Mit jelenthet – azonkívül, hogy eggyel több tantárgyat – az ábrázoló geometria egy művészeti főiskolán? Mi az oka annak, hogy fafejű következetességgel szerepeltette mindig minden, a képzőművészeti alapvetéssel foglalkozó könyv, szakmunka, elmélet és kiáltvány az igen kevés sine qua non között? Elegendő-e arrafelé keresgélnünk a választ, amerre a geometriát a műszaki rajz és egyebek színvonalára sorolva találhatjuk meg, mint nem elég elegáns, nem elég szabad, és ma már különben is mellőzhető, egyre kevesebb hasznú ismeretet? És találhatunk-e vigaszt azokban az itt-ott elhangzó, vállveregetően vigasztaló, méltányoskodó és ál-reális mondatokban, melyek szerint – ugye – hiszen itt belsőépítészek, ipari formatervezők, miegyebek képeződnek, és hát hogyne lenne szükségük ilyesmire; még elgondolni is rossz, hogy enélkül; és: épeszű ember el se hiszi, hogy ez egyáltalán kérdéses lehet? Nem futkos-e hátunkon a hideg ily mérhetetlenül téves, már-már káromlással felérő dicséret és méltatás hallatán? Hiszen ezek az érvek épp annak a másvalaminek a szükségességét bizonygatják, mellyel semmi esetre sem szabad azonosítanunk a geometriát; praktikusan ismételhető szerkesztéssorok bumfordi szakácskönyvévé alacsonyítják azt, amit egyszer úgy fogalmazott valaki, hogy a működő Rend; s a lakatosműhely hátsó udvarába rekkentik a suhogó végtelent, ahol a párhuzamosok találkoznak, s ahonnan a hiperbola kétszer visszatér.

Semmiképpen nem helyes azt hinnünk, hogy a geometria ismeret, vagy ismeretek halmaza. Nem is módszer, s egyáltalán nem praktikum. Aki két – több – féléven át tanulta, nem annak örül, hogy képes merőlegest állítani valamire, s hasznát sem úgy veszi, hogy naponta két hengert döf ferdén tóruszokon át, hanem úgy, hogy tud valamit, amitől a geometria szó olyanná válik, mint egy dallamos lánynév, s bár nem is éli meg nap mint nap, de tudja, hogy létezik az a csend és harmónia, amely Borges szerint egyedül a sakkozóké és a geométereké. Hogy túl az északi szélen, létezik egy hűvös birodalom, a valóságnak egy uratlan rétege, ahol a mértékletes fegyelmezett és indulattalan állítások mögött csendes és megfellebbezhetetlen igazságok töprengenek a párhuzamosok, pontok és síkok metszéseiben, és megszerkeszthető az út, ahogy a falon lógó régi kard markolatáról a konyhába szökő délutáni fény az előredőlő Mária-képen sarkon fordulva egyenesen a krumpliszsákba hull.

A reneszánszban úgy tartották, három dolgot kell ismernie a művésznek – itt most lehetne érzékenyen fejtegetni, mit jelentett akkor ez a szó, s mit ma; valóban őszinte okoskodás aligha vezetne hízelgő eredményre –; az anatómiát, a perspektívát, s a fényárnyék malaszttal teljes ledér játékait. És azt hiszem, ezek tökéletes ismerete nélkül nemigen születhetett volna meg Dürer jól ismert Nagy pázsitrészlet-e, pedig ott e mesterhármas egyike sem a baracktolvaj kisfiú kipirult, izzadt alanyiságában csíphető nyakon. Arról van tehát szó, s azt kellene végre megértenünk egyszer, hogy senki nem akar anatómiai ismeretei birtokában eztán csak gusztusos lapockákat és horgasinakat, könnyű-kecses szabóizmokat rajzolni, s fennmaradó idejében, vagy épp hétvégeken pedig érintőket húzni, metszéseket szerkeszteni, vagy normálisokat venni, – a normálisokat, azokat veszik ugyanis –; ezeknek az ismereteknek legbrutálisabb, legtolakodóbb, legtettenérhetőbb működése talán csak egy kosszarv megrajzolásánál valami kékes semmiből egyszerre előkerülő többlet-biztonság lesz, vagy hajszálnyival több otthonosság ezen a tizenkétezer kilométernyi sugarú gömbfelszínen.

Nem hiszem, hogy bárki képes lenne a geometria ismerete nélkül megérezni azt a bűvöletet, mely Keplert tartotta fogva, és hátráltatta az opus magnum megszületését évekig, míg a Naprendszert akarta csengő-bongó dobozokba fogalmazni mérték szerint, platóni Matrjoska-babába, koccanó lapokkal, csúcsokkal és élekkel, s az aranymetszés mindenen áttetsző finom derengésével, mely azonos az angyal gyenge fényével, amelyben valami Franz Kafka hajnalig olvasgatott egy kegyelemteljes éjszakán. Micsoda szegénység nem ismerni fel, hogy ez a kepleri vargabetű nem késedelem és babona, hanem a felismerés gyermekkora és záloga volt! Micsoda tévedés azt gondolni, hogy a csigalassú ismeretek értelmüket vesztették ebben a világban, csak azért, mert szó és betű szerint már nem kell a grafikusnak merőlegeseket állítania sehová, s micsoda rémítő csapda, hogy ma már elég csak merőlegesnek mondani valamit, hiszen a mű létezése már régóta nem feltétele a sikernek.

Nem igaz az, hogy egy alkalmazott művész számára – legyen belsőépítész, divattervező vagy grafikus – a geometria a lealacsonyító kivitelezés unalmas ballasztja, fafejű végrehajtókkal közös bikkfanyelv, a szárnyalás nyűge és béklyója, száraz, taplóízű tintaleves és papírgaluska. Hogy korlátozná a szabadságot, s ellenkezne a művész lelki-szellemi karakterével, hogy műszaki lenne, és túlhaladott. Kesernyés szájízzel kell ugyanis arra a szabadságra gondolnom, melyet csorbíthat a tudás; a szakmai tájékozottság nélküli lobogásra, a felkészületlenség és félműveltség extatikus szárnyalására, s egyáltalán; azokra a pókos-kehes táltosokra, kiknek díszes nyergét, kantárát oly régen és felhőtlenül csodálhatjuk ezen a szép nagy jurópai-magyar ügetőn.

Arra a világra gondolok szívesen, amelyben közröhej tárgyává vált a költő, aki Zeusz kocka alakú oltárának kétszeresre növeléséről zengő habos versében kétszer magasabb, szélesebb, mélyebb építményről áradozott, s hiányos ismereteinek csorbítatlan szabadságában elsiklott afölött a tény fölött, hogy ebben az esetben az oltár nem megkétszereződik, hanem nyolcszorosára nő – nem is igen volt maradása Athénben. Arra a világra, melyben Giotto csak egy kört – s itt nem a geometria volt a fontos – rajzolt a … – de ez a történet a mi szakmánkban igazán közhely. Arra a világra, melyben egy leendő pallér, vagy vasszerlejtungmajszter úgy festette meg akvarellel a csőcsatlakozásokat, falazati csomópontokat, szerkezeti metszeteket, hogy ma nemhogy ez ábrázolatok műfaji hovatartozásáról beszélni nem könnyű, de őket szégyenkezés nélkül szemlélni sem. És nem az ecsetkezelés tökélye, a kidolgozás aprólékos hibátlansága ijesztő ezekben a voltaképpen jelentéktelen iskolai feladatokban. Hanem az, hogy volt valaha egy gondolkodás, amely úgy tartotta; jó pallérnak rendelkeznie kell ilyen színvonalú esztétikai és manuális felkészültséggel, látással, s ilyen képek előállítására való képességgel. Mindezzel is. És a Képzőművészeti Főiskolán – még ma is ez a neve – tátott szemmel bámultuk azokat az ábrázológeometriai feladatokat, melyeket elődeink nem is olyan nagyon régen úgy tartoztak beadni hétről hétre az óra előtt, hogy a szerkesztés hibátlansága mellett a megtámadhatatlan kompozíció és a makulátlan kifestés is még a kötelező minimum tartományába esett, s ez az alacsony kifestősdi valahogy nem alázott porig senkit; a Főiskoláról nem törött szárnyú, elszáradt lelkű festők és szobrászok másztak elő hunyorogva a számukra már örökre lakhatatlanná vált napsütésbe a diplomaosztás után. Mára nemcsak a kifestés, a nevetséges szemponttá vált külalak kopott-ázott le a geometriafeladatokról, de maga a geometria is kipereg ujjaink közül, mint a homok, és már beszélnek arról egy művészeti főiskolán, hogy – ugye – bizony szükség van rá, hiszen a belsőépítészek, formatervezők, meg mifene, hát persze, természetesen. És én nem szeretem, ha arról beszélnek, hogy minden embernek természetes joga a napi adott kalóriamennyiséghez való hozzájutás, mert ez általában azt szokta jelenteni, hogy nincs ennivaló. Tizenhét éves lányoknak sosem mondja a barátnőjük, hogy milyen istenien néznek ki ma.

A geometria fontos, gyönyörű és felemelő. Jó dolog, és az életben egyszer remek mulatság, ha valaki meg tudja szerkeszteni egy dodekaéder hullámlemezre vetett árnyékát. És csonka annak az embernek a szakmai felkészúltsége, aki nem birtokolja a tér és a rend átélésének és megértésének egyszeri fényes és borzongató emlékét, s nem végezte el azokat a lassan tudássá vaskosodó gyakorlatokat, melyek a felszínen csak döféspontszerkesztésnek, metszetgörbe-rajzolásnak, ellipszisérintésnek látszanak. Nem akarom, hogy ilyen felkészültségű emberek tervezzenek nekem kanalat vagy kabátot, könyvborítót vagy mosóporos dobozt. Azt szeretném, ha magas műveltségű, széles felkészültségű, komoly és kvalitásos művészek végeznék dolgukat ebben az országban, olyan szellemi tartalékokkal, melyekkel felvértezve nem kellene üresfejű és hazug elméleteket gyártaniuk azt igazolandó, hogy nincs is szükség ismeretekre. Művészek – iparművészek, akik szeretettel és tisztelettel gondolnak vissza egykori tanáraikra, mestereikre, akiktől teljes és hiánytalan mesterséget tanulhattak; iskolájukra, ahol nem hiányzottak az egyensúlyok és szimmetriák; ahol számos lábán szilárdan állt, s nem billegett a Szakma, és a szellem szabadsága nem az üresen és feladattalanul szétcsorgó idő zavaros iszapszemében pislákoló lidércfény volt, hanem a nehéz és komoly munkát derekasan elvégzett, fáradt diákok asztalán égő gyertya nyájas derengése a borosüveg mellett, s odakint az estében a néma szentjánosbogarak.