|
Nem egy Vad Vid van hát…
A kisfiú olvasta a robinhúdot. A fecskékésfruskákat, a
zsuzsikakisanyámat meg a kisasszony-szobalányt is olvasta – igen felkészült
a század első felének leányirodalmából, hiszen anyukája gyerekkori könyvei
mind megvannak abban a szekrényben, amelyikben a télikabátka lakik nyaranta
–, de a robinhúd nem volt ugyanolyan. A kisfiúnak szörnyen tetszett, hogy
valahogy másképpen beszélnek benne az emberek. A Csipet Jánosnak azt mondta
a robinhúd, hogy víg cimboránk vagy mindjárt! Az meg örvendezett,
amikor megtudta, miféle finomságok várják az erdő mélyén, negyednapja
pácban, harmadnapja füstön. De lehet, hogy az a Zeke barát volt, a
beles. Meg amikor Sebő jobbágy igen kesergett, és nem akart visszatérni ura
birtokára, csak azért, hogy a botot megint megszolgálja… A kisfiú nem tudta
még megfogalmazni, hogy mi ebben az egészben olyan fene különös és érdekes,
csak mindig beleolvasott akkor is, amikor már jószerivel fejből fújta az
egészet.
Még a nagymamájának is a kezébe nyomta, hogy
olvasná el. Ő aztán vagy elolvasta, vagy nem, mindenesetre hamarosan
visszahozta, és amikor a kisfiú megkérdezte, hogy mi tetszett benne a
legjobban (az iskolában is mindig ezt kérdezték, hogy kiugrasszák a nyulat a
bokorból – vajon tényleg el-e olvasta a paniperda), hát akkor igen
furcsa dolog következett. A nagymama azt felelte: amikor Csipet János
husángjával belesederinti a patakba a robinhúdot, az meg még amúgy sajgó
tomporával vígan kezet nyújt neki, mert ahogy győzni tudott, veszteni is
tudott. Hát ez azért félreértés volt a javából. Az egész istenverte
könyvnek a szele volt a fontos. Az a tágasság, ahogy a mondatok széles nagy
mezőben zomborálva járnak s kélnek, mint a lőcsei Miskolczi Gáspárnál a
darázs. Meg a szórend. A kisfiú tulajdonképpen azt szerette volna, ha a
nagymamája megfogalmazza neki mindezt, hogy megtudja, miért muszáj annyiszor
elolvasnia azokat a mondatokat. Erre meg itt egy erkölcsi tonolság a
javából. Még jó hogy a mutatóujját nem emeli fel.
A mutatóujját aztán a fordító emelte fel. A
dolgok nem maradnak el. Persze vagy harmincöt évvel később emelte fel, de
felemelte. A nagymamám jutott eszembe róla, az a régi robinhúdos nagymama,
meg az, hogy azt a mutatóujjat végül hát csak felemelte valaki. Olyan volt,
mint ismerősöm levele, amelynek már a legelején fájón hiányoltam egy té
betűt, aztán néhány sorral alább meglett… Akkor, annál a második,
realizálódott mutatóujj-felemelésnél úgy volt a dolog, hogy rosszul
mondtam valamit, és a fordító rámolvasta. Ráolvasás lett. Lett
rámolvasva. Egy erdélyi helységnevet mondtam rosszul, a fene jegyzi meg
ezeket, nem érdekel Erdély, sose érdekelt. Apám kissé neheztel érte, fordító
meg rámolvasott. Sokkal jobban röstelltem, mint amennyire kellett
volna. Nagyon hideg volt abban az előtérben, ahol beszélgettünk, aztán
fordító kávét adott nekem, valamivel jobb lett tőle. Az autóban már
lehetett fűteni.
De ez már nem ide tartozik.
Telefonon beszéltünk először, én hívtam fel, hogy fontoskodjam egy kicsit.
Tanácsot kér – ugye – tisztelettel az ifjú fordító a Food and Drug
Administration meg a többi istenverte odaáti intézmény dolgában;
aggyunk-e magyar nevet nékiek, írjuk ki mindahányszor angolyul, lábjegyzetbe
tegyük az „első előfordulásnál” a jelentésüket nekik – az ember megkérdezi
az ilyesmit, így helyes, de azért mégiscsak fontoskodás. Ilyen hosszan és
egyenletesen még senkit nem hallottam heherészni a telefonba. Néha meg
közbeszúrta: mmmmmmmmm – dallamosan. Nagyjából annyit tudhattam meg,
hogy a kérdés valóban kérdés, és hogy erre bizony ki kell találni valamit.
Már az első pillanatban összezavarodtam, és azóta sokkal ritkábban
fontoskodom.
De ez már nem ide tartozik.
Születtem 1957-ben Budapesten, és 1996-ban Szarvason.
Grafikusnak tanultam a Képzőművészeti Főiskolán, ebben a különös
intézményben, amely nevét tekintve – tehát – főiskola; státusára nézve
egyetem, színvonala szerint óvoda (középső csoport), funkcióját illetően
pedig valami mélységesen titkos szolgálat kultúraelhárító részlege. Azért
nem volt olyan rossz. Csak a hadseregben láttam magam körül több pojácát,
akiken szórakozni meg mérgelődni lehetett. Szeretek mérgelődni. Szóval
grafikusművésznek. Igen sokat rajzoltam, és azt gondoltam, hogy ha Isten
teremtett világát lemásolom, abból nagy baj nem lehet. A sherwoodi erdő
mélyén, a Holló utcában építettem műtermet magamnak, és mint Zeke barát, a
remete (Zeke barát is köztük lesz), magányosan vészeltem át az időt,
ami alatt elkészül egy rajz, meg aminek két rajz között el kell telnie.
Olyankor az ember zenét hallgat (a nagyképűbbek szentül állítják, hogy
Bartókot meg Pendereckit); Händelt meg Haydnt, és kávét iszik. Kávét mindig
iszik. Meg olvas. Az a rohadt kis vékony, kék könyv, a robinhúd valahogy
mindig ott volt a kezem ügyében, benne Locksley major, a városbíró, a szép
Marianne, meg Hugó apát. Aztán amikor vagy tizenöt-húsz év után már mindent
megrajzoltam, ami eszembe jutott, meglett a következő játék: a fordítás;
Arthur Koestler meg a többiek. Koestler fel is keresett egyszer; látogatása
ESP volt a javából – ezerkilencszázkilencvenháromban vagy -négyben
történt, vagyis tíz-tizenegy évvel a halála után. Mögöttem állt abban az
éjjeli órában, amikor minden elhalványul, és az ember igazán egyedül marad
a munkájával. Egyszer csak ott volt, cigarettázott, és valami nem tetszett
neki. Kellemes, baráti látogatás volt – beugrott a legényhez, aki
újabban magyarra piszkálja az írásait. (Fura alakok vannak. Pedig eddig
mindig csak rajzolt a pasas.) Aztán átírtam azt a bizonyos mondatot, amivel
baja volt, s akkor eltűnt. Szavakat kell egymás mellé tenni, mint kisfiúk az
üres csigaházakat.
De ez már nem ide tartozik.
Van egy másik fantom is – ezt már én csináltam magamnak. Ha dolgozom, ott
áll mögöttem a fordító, és heherészik. Nagyon sokat dolgozom, és a
láthatatlan alak igen ritkán hagy magamra. Úgyhogy mindig vigyáznom kell;
abba ne hagyja valahogy azt a heherészést meg a göcögést.
Hadd ajándékozzak Bartos Tibornak egy történetet
Fehér ruhás, okos szemű ember ül előttünk, pszichológus – később derül csak
ki, hogy ügyfelek vagyunk, vizsgál valamit, paramétereket ismer,
szempontokat, amiket mi nem; tudja, hogy mire kíváncsi, mér. Nem tudom,
miért jöttünk ide a kisfiammal, csak amikor zokogva ébredek a fülledt
lakókocsiban, amikor még csak szürkül az éjszaka és még tapogatózva lehet
csak kijutni valahogy, akkor fogom fel, hogy valami alkalmassági,
megfelelőségi vizsgálat lehetett, amin álmomban megjelentünk. Vígan
beszélgettünk a várószobában, vadul és megátalkodottan derűs voltam – erről
nem szólt ugyan az álom, de nem lehetett másképp – mert olyasmit mérnek a
fiamon, keresnek rajta és benne, kérnek számon és tartanak kívánatosnak,
szükségesnek, amitől megkímélte az isten; hogy vágjon az esze, hogy nyelves
legyen, talpraesett és praktikus, használható. Hogy hamar ismerje fel, mi
készíthető a teknősbéka páncéljából, hogy azonnal a megfelelő téglát húzza
ki az építményből, azt, aminek hiányától rommá lesz az egész perc alatt – ő
pedig enni ad a teknősnek, és azon gondolkozik, hogy kik laknak a
teszt-házikóban. És nem felel meg. Nem válik be, pedig be kell válnia, át
kell hogy menjen a vizsgálaton, sikeresnek és alkalmasnak kell bizonyulnia,
fel kell, hogy vegyék, nem tudom, hogy miért és hová.
Rugalmasan lépkedek az asztal felé, kézenfogva
vezetem a kisfiút, úgy viselkedem, mint aki csak beugrott ide, mint aki
csacsi formaságnak tartja az egészet, hiszen rátermett fiának épp csak hogy
vér nem tapad már a kezéhez, hogy is volna egyáltalán méltó akár említésre
is az efféle bosszantó bakafántoskodás, mint az ilyen vizsgálatok – és
rettegek, hogy mi lesz, ha nem sikerül, hogy mi történik őbenne, ha kudarcra
hoztam ide, hogyan bátortalanodik és keseredik el, és mi lesz azután. A
rendelési idő vége felé járhat már amikor leülünk, a szakember hűvösen
méricskéli a kisfiút. Kép kerül elő, krokodilok, teknősök és néhány madár,
egy gyík valahol oldalt csigát eszik a kövek és haragoszöld növények között.
Hogy melyik állat nem illik a többi közé, és miért. Napsütésesen mosolygok,
nyugodtan és fesztelenül; mutatom, hogy már rögtön jön a válasz, játszom,
hogy ha nem jönne, ha elmaradna, én lennék a legjobban meglepve,
érthetetlen, bosszantó de jelentéktelen rövidzárlatnak készítem elő a hibás,
vagy elmaradó megoldást, egyre hányavetibb, egyre magabiztosabb, majdhogynem
nyegle vagyok; a csigát kellene kitalálni, az istenverte csigát, mert nem
gerinces, a többi meg igen, mind.
Múlik az idő, felmérhetetlen belső
birodalmában, korlátai mögött a kisfiú hallgat, és gondolkozik. A
pszichológus nem megy lépre, a rólam csorgó feneketlen derűn és fölényen úgy
lát át, mint az üvegen, talán feszélyezi is, hogy ehhez az átlátszó és üres
szerephez képest kell viselkednie, hogy egy ilyen hólyag fog neki
végszavazni – istenem, milyen elege lehet az ilyenekből, meg a buta
gyerekeikből. Mint a fénykép az előhívó oldatban, olyan lassan, és
könyörtelenül válik félreismerhetetlenné arcán a felém irányuló unott
viszolygás, s a szánalom a kisfiú fölött, aki még mindig ugyanazzal a
testtartással nézi a képet; csak én látom a vállain, meg a kezén, hogy
szégyenkezik előttem, hogy gyötrődik, hogy nekem nem akar csalódást okozni,
hogy erőlködik, hogy igyekszik és figyel. Apránként semmisülök meg az
arckifejezések, magatartások és szerepek néma párbajában, s amikor a győztes
tapintatosan hátratolja a székét, és kabátjáért nyúl – mozdulatában,
tekintetében bosszús csettintés, hogy ezért aztán igazán kár volt ennyire
erőszakosan, hogy még ma, hogy ilyen késő délután, és megkímélhettem volna
ettől a bárgyú játszmától; még a szegény kis kölyök-nyi rutinos
részvét is erőtlenebb a szokásosnál – akkor néz fel a kisfiú, és zavartan,
bocsánatkérően a lassúsága, ügyetlensége miatt, kényszeredetten és
bátortalanul-biztatóan mondja: lassan összekalapáltam… – és aztán a
megoldást, a helyeset, a csigáról – hogy gerinctelen. Valahogy
kitapogatóztam a szűk lakókocsiból aztán a hűvös és néma tengerparti
hajnalban megvártam, míg véget ér az álombeli zokogás.
A többi már nem ide tartozik.
|