< Iskolákrul

Az tehát a feladat, hogy főiskolákról, hajdani és majdani főiskolákról beszéljek; voltaképpen arról, hogy miért tanítok tizenhárom éve főiskolákon, s hogy tizenhárom éve miért nem szeretek ezeken a főiskolákon tanítani. Ezután arról is beszélhetek, milyen iskolában szeretnék tanítani.

A meséknek több rétegük van. Mint hagymát, tartom kezemben a fent vázolt feladatot; legkívül a gusztusosan repedő, aranybarna történelem, beljebb s beljebb a szakma, a hivatalosság, a szervezet (létesítmény, vagy tákolmány), a kollégák, a portás és a gazdaság, és legbelül – ha a hagymahasogatástól könnyező szemmel még látom egyáltalán – a diákok, a mindenkori diákok, értelmesek és lázongók, galádak, linkek, lógósok, gyors eszűek és tehetségesek; hibátlanok tehát és tökéletesek, hisz pontosan olyanok, mint amilyeneknek lenniük kell és adatott. Mi magunk is ugyanilyen tökéletesek voltunk – és hibátlanok.

Ma egy olyan iskolában tanítok, ahol a valamit is akaró tanárnak majdnem olyan nehéz dolga van, mint diákjainak. A mesét azonban nem itt kell kezdenem.

Tizenegy évet töltöttem óraadói munkaviszonyban az Ybl Miklós Műszaki Főiskolán. Ábrázoló geometriát, és eleinte szabadkézi rajzot tanítottam. A történet bonyolult, de tanulságos és mulattató.

Bizalmatlan, de kíváncsi alulnézettel közeledtem az intézmény felé. Feleségem nem is olyan rég járt ide három évig – 1979-ben diplomázott – s vele végigcsudálkoztam, örvendeztem és háborogtam sokmindent. Nyitott voltam azonban, mint egy üres konzervdoboz, s bár kamasz felem dacosan árulásnak fogalmazgatta a kollegiális lojalitást; a tantestület tagjának definiáltam magam, a szó szekunder jelentésrétegében is annak Benjáminjaként.

Fényes és derűs idők voltak. A felnőttesen hangzó nevű Alaptárgyak Tanszék népe iparkodott és tette dolgát; a nehézségeket, buktatókat, béklyókat és gúzst fáradt vállrándítással írták a veres közellenség számlájára. Akkoriban még ugyanis itt voltak az együvé tartozás lehetősége felől nézve hasznos komcsik, ha már nem is mind.

Lassan nyílt rá a szemem a valóságra. Láttam szégyenkezés nélkül kifüggesztett zárthelyi- és vizsgaeredmény-listákat, melyeken az ötven-hatvan név mellett nem szerepelt négyes és ötös osztályzat. Úgy tapasztaltam, hogy minden fontosabb a diáknál, s annál, hogy a diák tanuljon. Elképesztő követelményekkel és értékelési módszerekkel biztosítódott a szigor és a magas színvonal látszata; a szabadkézi rajzokhoz használt papír neurotikusan precíz keretezése és feliratozása előbbrevaló volt, mint a szellemi jelenlét, és nem volt baj, ha nem történik semmi, ha az a semmi előírásszerű és dokumentált.

Tíz éven át igyekeztem mechanikus és fafejű szerkesztések sora helyett a működő rend élményét tanítani a geometriaórákon. Igyekeztem plasztikus példákat rajzolni, láttatni és felidézni. És most már azt is látom, hogy nemcsak a vörösök nem szeretik az ilyesmit. Mert mindvégig az volt a legfontosabb, hogy nálam miért nem kell szövegmezőt rajzolni, hogy miért nem szedtem be a házi feladatokat; miért nem követelem meg a még bosszankodásra sem érdemes késedelmi díjak befizetését, s miért nem osztályozok és tartok nyilván két helyen minden döféspontot.

Vagyis igen; méltatlan személyemmel foglalkozott az Alaptárgyak Tanszék népének egy része, a gáncstalanabbik, kötelességtudóbbik, derekabbik rész. Helyzetem lassan olyannyira tarthatatlanná vált, hogy az első kínálkozó alkalommal nemes útálással távoztam az intézménytől; nem megverten, nem szomorúan, még csak nem is megbántva, de okosabban. Legalábbis annyival okosabban, hogy már tudtam, mi a különbség az átlagos, a színtelen és a semmilyen között.

A kaland a Magyar Iparművészeti Főiskolán folytatódott. Eleinte úgy éreztem, ezt majd mindig büszkén és szerényen kell majd kimondanom; mostanában inkább csak beismerem.

Tébolyult danse macabre örvénylik a hagymától könnyes szemeim előtt. Vagy ez tán már nem is a hagyma? Lehet, hogy a rektort siratom? Vagy a tanárokat, és velük magamat? A diákokat? A szakmát, vagy csak a portás bácsit? Ha megdörgölöm szemem, és addig meresztem, míg ebben az olajosan szivárványló takonyban meg tudom egyáltalán különböztetni a szereplőket, alulfizetett, sértődött és tanácstalan figurákat látok; egy rémült és mindenre kész seregletet, akik legkivált arra alkalmasak, hogy mostanra létszámuk faktoriálisával egyenlő számú impotens bizottságot hozzanak létre, ahol a serény munka látszatát kelthetnék, ha másnap még emlékeznének a dologra egyáltalán. A veres közellenség legendáját a pénzhiány refrénje váltotta fel, s valóban nincs is pénz semmire, hiszen a diákok elől gondosan elzárt számítógépek, az egész télen át nyitott ablakokon át elszökő fűtés, a „külkapcsolatok”, a pazarlás és a szemérmetlen lopás mindet felemészti.

A tanár nem vesz részt az órán, mert úgyse jönnek el a tanítványok, s a tanítványok minek is mennének el, hisz úgysincs ott a tanár. A szorgalmi időszakban kéthetes ausztriai sítúrára kiruccanó ifjak védelmére teljes fegyverzetben, dübörgő léptekkel száll síkra a soknevű és sokféle gittegylet: a diákjóléti, diák-érdekvédelmi, önkormányzati parlament, szövetség, tanács és egyesület, s a kialkudott büntetés – ó, irgalom atyja, ne hagyj el! – példás: kerek egy esztendeig nem pályázhatnak az iskola színeiben külföldi ösztöndíjra a cudarok. Püff. (Magam kötelező, az iskola költségén megszervezett, kéthetes sítábort javasoltam volna valami eldugott helyen (Svájc, Franciaország, stb.) de hát – köztudott – én képes lennék talán még pofozni is.) Kétségbeejtő, hogy ezek az öntudatos, érett, önmagukat kormányozó, önnön érdekeiket rettenthetetlenül védelmező, elszánt és hatékony ifjak nemhogy zászlajukra nem tűzik, de még megnevezni sem képesek azokat a nekik járó javakat és jogokat, amelyekért saját érdekükben oroszlánként kellene harcolniuk; a lehető legnagyobb megterhelést, a lehető legtöbb feladatot, a legszigorúbb, s a legtöbbet követelő tanárt, aki nem hagyja őket szinte fellélegezni sem. Kisszerű egyességet kötnek, mert megköthetik ezt a kisszerű egyességet az iskolával intézményesen és tanáraikkal személyesen; ők úgy tesznek, mintha diákok lennének, a tanár pedig úgy, mintha ő meg tanár. Az iskola mindezenközben lassan már nem is kényszerül úgy tenni, mintha iskola lenne, s a vezérszellem, ki Csipkerózsika-álmát titkárnőjével alussza édesdeden, egyre fontosabbnak tartja, hogy az ifjúságnak sok szabad ideje legyen arra, amiről egyesek azt hiszik, hogy a szellem szabadsága, és a béklyók nélküli szárnyalás. Ennek érdekében jelentette ki például, hogy ábrázoló geometriára nincs szükség ezen a főiskolán; alátámasztásképpen még hozzátette, hogy itt van mindjárt ő maga is például – ugye – aki soha nem tudta, nem értette, nem használta, és – hetvenkedett – szüksége sem volt rá; ez is mutatja, hogy – da capo al fine; quod erat demonstrandum. És még ekkor sem szakadt le az ég; az ég akkor szakadt le, amikor toleránsan, liberálisan és kacéran hozzátette: no persze ő nem akarja betiltani; a tanszékek (stúdiók, szakok, műtermek, intézetek; ahány átszervezés, annyi névváltás – a köztudottan harminckét nevű Ságvári Endre, ez a nyamvadt kis kezdő sírjában rotál) belátásuk szerint igényelhetik a semmittevés csudás kevercséhez tetszőleges mennyiségű és óraszámú ábrázoló geometria elegyítését.

A parádé tombol az udvaron, a folyosókon, a büfében, s a menzán. Az idősebb tanárok már jól tudják, kinek kell, tanácsos vagy lehet köszönni, s kinek nem érdemes; a fiatalabbak dorombolva borzolják hasonszőrüket, s tegeződnek tanítványaikkal amúgy cimborák módjára; egy húron pendülnek nagyokat, s méltán teszik, hisz hogyan is kelthetnék a nagyobb tudás, a komoly és megtámadhatatlan felkészültség látszatát, s hogyan is dukálhatna nekik a mindebből előindázó tekintély, ha egy hajszálnyival sem tudnak többet, mint áldozataik. Hogy egy Freud-idézte élccel éljek: ugyanannak a szép jövőnek két oldalán állnak ők; a diákok előtte… – sapienti sat. Fáradt, kedélytelen, csontig rágott feladatokra már nem is személyes megoldásokat, inkább egy támolygó evolúció eredményeit kapják válaszul, s az osztályzatok nem a teljesítmény tükörképei, hanem egyezményes, tehát fenntartható patthelyzetek alulnézetei. A felvételi vizsgán úgy méregetik a jelentkezőket, mint a teljesen ismeretlen, s voltaképpen teljesen mindegy, hogy milyen negyediket, akit mégiscsak ide kell hívni, hogy mi hárman, akik utáljuk ugyan, de megszoktuk egymást, ma este is tudjunk bridzsezni egyet.

Amióta a Főiskolán tanítok, – órát adok – egyre kevésbé értem, hogy ez a diákság – (akire rábízzák, mit, s főleg mit ne tanuljon; akinek hagyják, hogy maga ossza be az idejét, engedik, hogy tegezze a tanárait és akinek tanítás, feladat, munka helyett a jogairól locsognak, nem veszi észre, hogy ennyire sátánian még soha nem röhögtek a pofájába, ennyire még soha nem semmizték ki a mesterségre, tudásra tisztelhető tanárra és szakmára való jogaiból, és ennyire még soha nem rabolták meg diák és ember-mivoltában, mint most) – miért nem veszi észre, hogy mi történik vele. Kurzusokat választhat, melyek különböző számú pontokat érnek, s a tanulmányi évek alatt néhány ezer pont összegereblyézésével bizonyíthatja; jelen volt, tanult, profitált; van angoltanfolyam, irodalom, filozófia, és diák státuszom és identitásom (sic!) című, egyféléves tantárgy is – nagyságrendjében ugyanannyi pontért, mint egy József Attila-menet. Számítógéppel nagyképűsködnek neki, s a kurzusokon néhány, uraságtól levetett grafikus programmal ügyetlenkednek egy-egy órát, hogy azt lehessen mondani a végén: szóval ezzel aztán mindent megcsinálhatsz, és ki is nyomtathatod; de nincs mit csinálnia, mert nem tudja, hogy mit is lehetne csinálnia, és késztetést sem érez, hogy bármit is csináljon, mert a számítógép nem ördöglovassá, hanem istállófiúvá neveli. A könyvtárba bénító tökéllyel fényképezett, tördelt és szerkesztett folyóiratok járnak; ezerféle, ezer nyelven és témakörben, méregdrágán és feleslegesen; s az olvasóteremben kedélytelen és közönyös diákok lapozgatják őket, míg arra várnak, hogy este legyen, amikor már csak egyet kell aludni, hogy másnaposak legyünk.

Négy-öt-hat évet rabolunk el ezektől a gyerekektől abban a világban, ahol éppen időből van a legkevesebb. Egy csontig kiszipolyozott bolygón, ahol híjával vagyunk a belélegezhető levegőnek, búzát termő földnek, iható édesvíznek; ahol az áldott Nap sugarai bőrrákot és vakságot okoznak, ahol az orvostudomány mindenhatóságában bízó, élvhajhász fajtánkat farkánál fogva ragadta meg az akár szimbolikusnak is tekinthető AIDS, s ahol századunk vérontásaiból nem bölcsességet és bűnbánatot, de tapasztalatot és gyakorlatot szerzett emberiség határtalan lelkesedéssel viseli irracionális és gyomorforgató háborúit. Olyan civilizációban, ahol az áldott állapot terhesség, a munka robot, a szerelem pornográfia, a hevület hisztéria, az oktatás számonkérés, az önkifejezés káromkodás, a fonó diszkó, a becsületszó romantika, a húsvéti sonka Maggi-kocka, s a kollektív fölöttes én a Barbie-baba. Az ifjúság céltalan, híjával van bármiféle külső vagy belső koordinációnak, önazonossága sérült, s tájékozódási pontjai a Coca-Cola, az OMO mosópor és a zsé – gyengébbek kedvéért: pénz (pecunia, moneta). Vágynak arra, amiről azt hiszik, hogy az a Nyugat, s nem tudnak és nem is akarnak megmaradni annak, aminek ezeréves fennmaradásunkat köszönhetjük, s valószínűleg jövőnknek is záloga és feltétele: magyarnak.

Megvan: Amíg itt vannak a Főiskolán, ezekhez a gyerekekhez nem a jövőjük jön közelebb, csak a múltjuk lesz hosszabb.

A hagyma okozta könnyeken át olyan iskolát látok, ahol a növendékek a következő tantárgyakból kapnak osztályzatot:  magatartás – szorgalom – írás-olvasás – mennyiségtan és mértan – idegen nyelv – hit- és erkölcstan – irodalom – történelem – fizika – élettan-ökológia – vegytan – földrajz – ének – szabadkézi rajz – torna.

Vagyis: a kiválasztott és irigylésre méltó kevesek számára lehetővé válik, hogy megszerezzék azokat az ismereteket, amely ismereteket nyolcvan-száz évvel ezelőtt egy kisvárosi maturandus tizennyolc esztendős koráig felcsipegetett.

A felsorolt tantárgyak egy jelentős részéről terveink, értesüléseink és reményeink szerint mások gondoskodnak. A Rajzi Tanszéken termet, asztalt; megszokható, birtokolható, belakható és otthonnak tekinthető zugot, mindenkor elérhető és felkeresni érdemes tanárt – (személyes osztályfőnököt, nagybácsit, gyóntatót: mestert) – és irgalmatlan mennyiségű feladatot kell biztosítani a diákoknak. A tanároknak szüntelenül készeknek és alkalmasaknak kell lenniük arra, hogy kérdésekre válaszoljanak, fogásokat mutassanak, neveljenek, oktassanak, irányítsanak, megregulázzanak, megvigasztaljanak; erőt, tudást, szeretetet adjanak és példát mutassanak.

Ebben az iskolában az ifjak jelen lesznek testben és szellemben; akarni fognak ott tanulni és ott tartózkodni; figyelni fognak és eredményeket mutatnak fel, aminél nagyobb jutalma a tanárnak nem lehet.

Az illyen tanulókat pedig az Isten-is nem veti a barmok Skólájába, hanem e világi életükben őket a Krisztus épületes Skólájában híven tanítja s taníttatja, jövendőben pedig osztán amaz igen ditsőséges mennyei Academiájába promoveálja.

(1994)

(Az öt éven át működő, jobb sorsra érdemes szarvasi „Autonóm Művészeti Kar” előkészítésének heteiben

Gerzson Pál mester egyszer azt javasolta, hogy az összeesküvők írásban foglalják össze elképzeléseiket.)