< Barcsay

Kék köpenyében, mindig nyugodtan, mindig szolgálatkészen és mégis valami hangsúlyozatlan méltósággal látni I.M.F.-et – nem, nem a sokat emlegetett intézmény, európai vészterhességgel és vaskemény elvárásokkal, másvalakiről van szó – ahogy kis szobájából kilép a folyosóra, és egyenletes léptekkel megy a tanszék felé. Igen nehéz visszaköszönni neki, nyájas, igen, talán ez a jó szó, nyájas ő, mindenkivel. Nehezen elemezhető érzelmekkel telített szóbeszéd tárgya, babonás tisztelettel beszélünk vele, és sokan – talán épp ennek ellensúlyozásaként – érthetetlen fölénnyel róla: körvonalazatlan és fölösleges mendemondák járják, és aprólékosan elemezzük gesztusait, szavait. Rettenetes ereje van – mondják, s mindjárt, hogy ne csak úgy: hogy azt a dögnehéz dobogót, óra előtt, hárman ráncigáltuk, ő meg… – szóval hogy sitty-sutty – apám, micsoda hapsi… A legendák nem csak a testi erőről szólnak. – Jobban tudja az anatómiát, mint a mester, és: persze nem is csoda, – csak nem akar szólni. Tudod, milyen…

Senki nem tudta, milyen.

I.M.F. atmoszféráját (atmoszférája, az volt neki) az anatómiaórák közti szünetben bizalma-san, beavatott hangsúllyal és némi fölényes bennfentességgel továbbadott, évfolyamról évfolyamra szálló hír borjadzta – infó, infó volt a javából, továbbgondolható, lezáratlan és bizonyos – , hogy ő volt – ne mondd már, hogy nem tudtad, és: nézz már rá, apukám – ő volt a Modell. Hogy a barcsai* róla rajzolta az egészet. Persze. Aztán idevette maga mellé tanársegédnek, meg modellnek, meg minden, tudod – persze hogy a kisujjában van az egész. Néha valóban érezni lehetett valami finom idegességet, szinte hallani az önuralom átlagosnál magasabb fordulatszámát, amikor a szokásosnál is rosszabbat, aránytalanabbat, vagy egyszerűen csak slendriánabbat rajzolt valamelyikünk, s I.M.F. a teremben járva meglátta. Szóval róla. A kék köpeny alatt, a nadrágban, s a cipőben csontok, inak, izmok támadtak, látni lehetett, s azt hiszem, nemcsak én láttam, amint ceruzával, szénnel, pittel rajzolt lapok rétegződnek a valóságos és erőteljes figurára. Mintha feladatként a semmibe bűvölt mozdulatokba, pózokba, testtartásokba, és tevékenységekbe rajzolta volna bele valaki az embert – talán valahogy így történhetett a kezdetek kezdetén – mintha a legnehezebb szögekből, a legrosszabb nézetekből megoldandó irgalmatlan rajzfeladatok megszégyenítő tökéletességű megoldása tevékenykedne szerényen és alig észrevehetően körülöttünk a teremben, mintha – úgy mondják, a legendás Tibetben ilyenre is képesek az emberek – a némaságból és magányból két művel lépett volna elő a mester: a könyvvel, és az emberrel. Talán két anatómiakönyv van tehát, a valóság és a leltár, a fa és az árnyék, a bömbölő dinoszaurusz és a múzeumi csend. Asimov két Alapítványa, az írás és a szó. Nem tudtad? Ne csináld apukám, nézz rá, bazdmeg. Róla rajzolta a barcsai az egészet.

Egy időben divat volt fintorogni a könyvön. Való igaz, hogy találtunk – illetve nem találtunk – benne egy bizonyos izmot, – tényleg kifelejtődött valahogy – s erről aztán nagyszerűen lehetett sopánkodni, s igaz az is, hogy sokmindenről nem szól, amiről lehetne. Azt hiszem azonban, egész más dolog miatt nyugtalanított minket a barcsaikönyv. Azért ugyanis, mert megismételhetetlen, utolérhetetlen és személytelen volt. M. Marci, vagy G. Jocó nagyszerűen tudtak rajzolni. Rémítő csontvázembereik, s a még iszonyúbb, megnyúzott izomtanulmányaik kifogástalanok, elegánsak és félreismerhetetlenül sajátjaik voltak – furcsa, hogy egy szigorúan kánonba foglalt combcsont, adott vastagság- és hosszarányaival, adott elcsavarodottságával, meghatározott ívelésével mennyire megmutatja mégis, ki rajzolta. Nem tudom, mi kell a tökéletes önfeladáshoz, de a Barcsay-féle Művészeti Anatómiában megvalósulva láttam és látom ma is. A csontok oly száraz tökéllyel, az izmok oly higgadt bizonyossággal sorakoznak, mint zárt, semmivel össze nem vethető világegyetemek – még a teremtő Isten keze nyoma sem érhető tetten rajtuk, hiszen az már Róla szólna, s nem arról, ami a feladat volt.

Ha lehet kijelentő mondatokat rajzolni, indulatok, rejtőzködések és gilisztajáratok nélküli bővítetlen és póztalan mondatokat, akkor itt, ebben a könyvben olvashatunk ilyeneket.

Az európai művészetre nem jellemző az alkotó jelenléte nélküli kép. Talán Dürer fűcsomójából árad még ez a dermesztően lakatlan csend, ez a csillagokig nyúló tisztaság. A tundra lehet ilyen őszi délutánokon, vagy egy üstökös, amikor pályája aféliumpontján, távol Newtontól és Keplertől egy pillanatra úgy tűnik, hogy talán mégsem kell visszafordulnia. I.M.F. fekszik hanyatt és hason, karját lendíti, markol és biccent, s nem ő van a képen, nem a mester vagy a tanítás; a kor divatja, stílusa sem, csak tapintható hűvös és dísztelen igazság.

Gondolkoztam – persze – másfajta anatómiakönyveken – az ember szereti a más utáni kutakodást. A történelemről sejtem, hogy visszafelé kellene tanítani, ahogy a múlt században visszafelé tanították a biológiát is – hogyne lenne természetesebb a jelen hajszálgyökereit firtatni, mint ijesztő és ismeretlen majomemberek sötét pillantásának mélyén keresni a magyarázatokat, – vagy nem boldogítóbb társ-e az élet megismerésének útjára indulva egy esőtől csatakos, vidám kutya, mint a papucsállatka?

Vagyis: lehetne – miért ne lehetne? – másfajta anatómiakönyvet rajzolni. Lehetne ezenkívül másféleképpen lélegezni is, hogy ugye: most hopp! kifújom, aztán beszívom, ki, és megint be – lám, egészen más, mint eddig csináltuk, hogy képzeld, előbb volt a beszívás, és csak aztán a ki – még ilyet: és lehetne persze ravaszul is, hogy lassabban, las-sab-ban, és aztán hirtelen sutty! ki. Na. Meg halat fogni is lehetne másképp, miért ne, pont fordítva, hogy előbb a rántott ponty, aztán kiülünk a partra, és lehorgásszuk azt az átlagos, egy-két pontynyi kis időt. Lehetne hangsúlyokat ide-oda tologatni, megmutatni zsigereket, s az a sok lágy rész is még, amikről szó se volt, hát szót lehetne ejteni róluk is, hogy a torzulásokat, hibákat és elváltozásokat ne is említsem, hiszen hogy rajzoljon az ember csonkát, kacskát, bicebócát, vagy púpost? – lenne is belőle aztán bonctankönyv, kórélettan, orvosi anatómia, s még mi nem! Csak hát olyanok már vannak, igaz? És a barcsai is van, hűvösen és megfellebbezhetetlenül. És lassan megvilágosodik, hogy amint a rajzok nem I.M.F.-ről, vagy Barcsay Jenőről szólnak, hanem egyetlen, leplezetlen jelentésükben a valóság elölnézetei, aképpen nem ilyen vagy olyan a barcsai, nem hiányos, aránytalan, vagy zseniális és szédítő, hanem a művészeti anatómia-könyv, időtlen és sziklaszilárd.

I.M.F. lassan lépked, mögötte a piszkos ablakból csíkokban zuhog a fény a folyosó kövére. Az Anatómia Tanszék ajtaján megcsillan a rézkilincs gombja, aztán eltakarja I.M.F. keze – hosszú közös ujjhajlító izom – a tenyér rásimul a gömbre, lenyomódik a kilincs, singcsont, orsócsont – odabent sötét van, szekrényekben régmúlt emberek legszemélyesebb tulajdonai – szemléltetésre – medencék, koponyák. Egyetlenegy anatómiakönyv van, ahogy Gandalf szerint egyetlenegy út, mely mindenhová elvisz, ha hagyod.
 

* A szövegben eltérő jelentést hordoz a Barcsay és a barcsai szó. (Akiknek füleik vagynak…)