|
– a láthatatlan embert soha nem látta senki,
de ettől még nem biztos, hogy létezik –
Arthur Koestlerrel 1991-ben találkoztam először. Korábban természetesen már
olvastam néhány művét, a Sötétség délben-t meg a Tizenharmadik
törzs-et, de – és ez töredelmes beismerés – nem kápráztattak el. Tudtam,
hogy a Darkness at Noon igen fontos mű, ezt abból is sejteni
lehetett, hogy oly szigorúan tilalmas volt akár csak pár évvel azelőtt is, az igazi találkozás azonban csak később történt, Bécsben. Barátommal egy
zegzugos és rendetlen, egészen zsibvásárszerű könyvesboltban jártunk, még
arra is emlékszem, hogy valami Asimovot nézegettem, amikor egyszer csak
levett a polcról egy kékeszöld kötetet, és az orrom alá dugta. – Te olvastad
ezt? – Nem, miért, mi ez? Koestler? – kérdeztem. – Na akkor vedd meg –
mondta a barátom, és még hozzátette, hogy neki nagyon fontos, meghatározó
olvasmánya volt, még valami olyasmit is mondott, hogy ettől lett az, ami.
Mármint hogy ő. Hallgattam rá. Nem voltam biztos benne, hogy elég okos
leszek hozzá, meg elég türelmes, hiszen a The Sleepwalkers vaskos kis
kötet, és képek se nagyon vannak benne, de hát ha egyszer olyan fene jó,
gondoltam, megpróbálom. Hátha én is az leszek, ami.
A dolog bevált. Elolvastam, aztán megint
elolvastam. És akkor arra gondoltam, hogy csak belefogok én ebbe a
fordítás-dologba. Mindig szerettem a nagy vállalkozásokat, és ez pont
ilyesminek ígérkezett.
A második találkozás e munka során történt, de
erről később. Most azt akarom elmondani, hányszor és hol nem találkoztam
Arthur Koestlerrel.
Pontosan emlékszem; az óvodában egész biztosan nem. Már csak azért sem, mert
ötvenkét évvel később születtem, bár – mint hamarosan látni fogjuk – ez még
nem is lett volna olyan nagyon komoly akadály. Az óvoda az Andrássy út
környékén volt, de lehet, hogy a Naphegyen, a Derék utcában, ahol a kis
Strikker Évát úgy hívták: Makó Cilike. Sokat játszottunk kint a kertben, a
foglalkozások a személyiségünket építették, nem voltunk túl sokan, és
értelmi képességeink már ekkor észrevehetően megkülönböztettek bennünket
azoktól, akiknek másmilyenek voltak az értelmi képességeik. Rajzaink
koraérettnek számítottak és nem énekhangunk volt a legjelentősebb
közösségformáló erő. A bátortalan kis számtanoktatás nem okozott nehézséget,
de Arthur vagy ötvenkét évvel azelőtt mindannyiunkat lepipált. Arthur
egyébként utálatos kis kölyök. Miért kell mindig kitűnni, igyekezni,
kapaszkodni – aztán néha meg nem felel a legegyszerűbb kérdésekre sem,
mintha egészen megkukult volna, vagy tudja a fene, merre kalandozna.
Nem találkoztam Koestlerrel a Szív utcában, ahol a szülőháza koszlott, málló
vakolatú falán elhelyezett emléktáblát avattuk fel egy februári délelőtt. A
vakító téli napsütésben ott álltunk a járdán meg az úttesten, és
örvendeztünk. Marx tanár úr rövid beszédet mondott, és hajdani, középiskolai
fizikatanárom életében először rámmosolygott – amit éppen megtehetett volna
korábban is. A rendőrök rutinosan terelték más irányba a befordulni akaró
autókat, s az ablakfüggönyök mögül nyugtalanul gyanakvó pillantások
vigyázták az eseményeket. Mit akarnak ezek? Az egész szertartás nem tartott
túl soká. A könyvek egyre-másra megjelennek, végre van emléktábla is, most
már lassan mindenki tudni fogja, hogy ki is az a Koestler, igazán legfőbb
ideje, menjünk haza.
Nem találkoztunk az Északi-sarkon sem, a Zeppelinen, ahol a kelleténél
minden bizonnyal izgágább és tudálékosabb újságíró igyekezett mindenbe
beleütni az orrát; szinte érthetetlen, hogy miként készülhetett az a
fénykép, amelyen olyan magányosan tehénkedik egy asztalra és írja, amit
éppen fontosnak ítél. Hideg volt. A vastagon bélelt nadrágokban és
kabátokban mindenki egyformának tűnt; mint dundi óriáscsecsemők járkáltak a
fedélzeten és hunyorogva figyelték a láthatárt a nyitott helyiségek
ablakaiból. Arthur szívesen bámult lefelé a jégtáblákra és kékesfekete
vízfelületekre, vakítóan szikrázó lankákra és árnyékba burkolózó
mélyedésekre – néhány évvel korábban ugyanígy bámulta a vizet az új Ígéret
Földje felé tartó hajó fedélzetéről, s Bécsre gondolt, aztán a Mamára, meg
arra, hogy ezután már minden csakis jó lehet. Amikor nem izgágáskodott, a
havat és az eget bámulta, mint én, amikor Naumburgba utaztam, hogy megnézzem
Uta és Ekkehard szobrát, főleg Utát, a karcsú, nemes, szépséges kezű és
kissé nervőz tündért, aki nyilván unta egy kicsit a mozdulatlanságot, a
kőport, a mestert meg az egész fontoskodást – lett volna dolga épp elég.
Arthur az oltások helyét imádta a nők karján, ma már egyre ritkább az efféle
csemege.
A léghajós utazásokról írt tudósításaira nem
emlékszem. Nem lehettek olyan igazán fontosak. Végül is minden fehér, az
emberek püffeteg ruhákban járnak, folyton süvít a szél, a cigarettával
vigyázni kell, és amikor odaérnek a Sarkra – ráadásul nem is egészen oda,
csak valahova a közelébe – nem csendül meg az angyal csengettyűje, nem
csillan meg az alanti kristályvilág és nem harsan fel semmiféle harsona,
csak a műszerek mutatják, hogy na! Hogy itt valahol. Kutyák vontatta szánon,
hajó körül jeget csákányozva, kővé fagyott húst gondosan beosztva, dermesztő
szelek elől ponyva alatt egymáshoz lapulva sokkal valóságosabb lenne mindez
–
még akkor is, ha egyikük hátizsákjában azért fel-felsustorogna egy amolyan
hatkilós rádió. És azért mégiscsak sokkal jobb volt az a rettenetes,
palesztinai meleg.
A varázslónő szobája kiábrándító. Ízléstelen tárgyak bacchanáliája,
tővel-heggyel egybehányt mitológiák parafernáliái vásári tarkaságban
sorakoznak a lakótelepi, szögbelövős polcokon; a műanyaggal borított
pozdorjafelületen persze mindenekelőtt a kötelező csipketerítő, s csak erre
jöhetnek aztán a kis Buddhák, selát-sehall-seszól triummajomátusok,
feszület, füleskereszt, dávidcsillagos hamutartó, menóra meg Mihail
arkangyilovics. A yang-yin – hol másutt? – az otromba és kényelmetlen szék
elmaradhatatlan kispárnáján díszeleg. Csüccs, és már jönnek is az angyalok.
Tíz a Jézus, húsz a Mária, a stílusparádé nagyúri ráadás. A szesszió
négyezer forint, a második olcsóbb. Kísérletező kedvű vagyok. A tizedik
könyv lefordítása után az érdekel – és rá is érek, a Nap is süt – Arthur
Koestler akar-e még tőlem valamit. Fondorlatosan kérdezek. Nem árulom el, ki
is légyen ez a bizonyos, miféle közöm volt, van, lehet hozzá, foglalkozásom
is homályban marad. A másság esetleg felmerülő gyanújának kockázatát
vállalnom kell. A varázslónő rezzenéstelenül fogadja a kérdést, rögtön meg
is kérdezi az angyalokat – mondja –, mihelyt megérkeznek, bár ilyenkor,
délelőtt nehezebb – teszi hozzá mindenesetre. Én várok. Aztán lassan
elködösül a szeme – remekül csinálja! – arca ellazul, minden izma elernyed.
Cinikusan gondolok a jogosítvány megszerzése érdekében tanult
elsősegély-minimum egyes fejezeteire; csak szájból szájba ne kelljen… Ekkor
a tésztás arcú, formátlan asszony szeme hirtelen kigyullad, rám néz, és
hangjában némi megrendültséggel – kitűnő! – elmondja, hogy ugyan már,
Keszler (!) egyáltalán nem akar tőlem semmit, és nem is akart soha. Éppen
ellenkezőleg! Ő akarta viszonozni egy hajdani jócselekedetemet! Évszázadok
óta várta az alkalmat, hogy megajándékozhasson valamivel, ami ő maga, amiben
sok fáradsága és szeretete van, és amit megfelelően csakis én értékelhetek.
Nocsak. Mert hát az úgy volt, hogy a normannok annak idején megtámadtak egy
falut, mindenkit lemészároltak, s én, mint angol lovag, az utolsó
pillanatban mentettem meg egy kisfiút, akit aztán jóságban és szeretetben
felneveltem, és önzetlenül segítettem halálomig. Na és hát ez a kisfiú lenne
az a Keszler. És hogy ő – a varázslónő – igazán nem tudja, mi is volt az a
bizonyos ajándék, de az angyalok szerint Keszler már ideadta nekem. És
köszön mindent.
Hát igen. És még mondják, hogy kutya a magyar.
Vagy az angol. Vagy nem tudom.
A Buddhák, menórák és Madonnák farsangján
négyezerér kapott mese úgy jó, ahogy van. És van olyan jó, mint bármelyik
másik mese. És illik ide egy idézet a kisfiútól; akik olvasták az
Alvajárók-at, ismerik: „Kepler fiatalsága Freud világában a neurózis
szublimációjának története; Adlernél a sikeresen kompenzált kisebbrendűségi
komplexusé, Marxnál a történelem válasza a pontosabb és használhatóbb
navigációs tabellák iránt felmerülő, követelő igényre; a genetikus
szempontjából bizonyos korcs gének sajátos kombinációja. … Lehet, hogy a
Merkurral konjunkcióban álló Mars – némi kozmikus fűszerezéssel – éppoly jó
magyarázat mindenre, mint a fentiek közül bármelyik.” Idézet vége. Nekem
ez a mese, ez a találkozás – vagy nem találkozás – legalább olyan valóságos,
mint az a másik, az 1993-as, amelyikről később szeretnék beszámolni.
Aztán nem találkoztam Arthur Koestlerrel a Szovjetunióban, ahol eredetileg
traktoros akart lenni, de végül ravaszul, látványosan pálfordulni ment oda.
Hogy majd ő lesz a kételkedő, bizalmatlan és pökhendi nyugati újságíró, aki
fitymálkodni jön, de lassan, fokról fokra könnyekre fakad és térdre borul.
Micsoda pernahajder! Úgy lett aztán, hogy a titokban már Berlinben könnyező
és térden csúszó ravaszdi szépen felegyenesedett és férfias
torokköszörüléssel elmorzsolta azokat a könnyeket. A vonatablakot borító
csomagolópapíron persze nem, de a nagy hazugságon sikerült átlátnia. A
szépséges, karcsú és nemes Nagyezsda, akit az eszmével együtt, az eszméért
és az eszme gyalázatára elárult – vele nem tudni, mi lett. Én Naumburgban
láttam a szobrát; nem tűnt bánatosnak, inkább csak sajnálta már az egész
gyötrelmes, megalázó és fölösleges históriát. Arthur nem tudhatta, hogy
1979-ben jártam (vagy járni fogok) Nagyezsdánál, én akkor még meg nem is
sejtettem, hogy Arthur létezik – egyedül Uta látta egymás mellett az
árnyékunkat a bakui esőben, a néptelen naumburgi utcán vagy az Északi-sark
csikorgó havában, és velem küldte el a feloldozást – azóta már nyilván rég
megbeszélték ők ketten az egészet, de azért majd én is átadom.
Szóval 1993.
Én éjszaka szeretek dolgozni. Olyankor nem szól a telefon, nem csenget a
postás, nem járnak autók és hűvös is van – nem bírom a meleget. Jobbról a
vaksötét ablak, a szobám ajtaja csukva, alszik még a szeretett kutya is –
Lucának hívták; meghalt már, akárcsak Koestleré, az a busa fejű. Van egy
kegyelemteljes időszak – úgy kettő és három óra között –, amikor minden
megszűnik az ember körül; és csak a munkája van, belőle magából meg épp csak
annyi, ami ehhez a munkához elegendő. Takarékos és végtelenül termékeny
percek – vagy évszázadok. Az Alvajárók úgy kétharmadánál tarthattam.
A képernyő fényes négyszöge mellett csak az asztali lámpa világított;
beleszívtam a cigarettámba, és egyszer csak világosan éreztem, hogy nem
vagyok egyedül. Jobbra, mögöttem ott állt Koestler. Semmi szükség nem volt
rá, hogy megforduljak. Éreztem a cigarettája füstjét, tudtam, hogy enyhén
előredől; egyik kezében a cigarettával, másikkal a könyökét fogja; homlokát
kicsit összeráncolja és parányi fintorral, csak az állával bök a képernyő
felé – ott, ott, azt nem egészen úgy gondolta, azt a mondatot. Az egész
persze voltaképpen lényegtelen, csak ha már így észrevette; hogy az a
hangsúly, csak egy kicsikét… És a látogatásnak nem is ez a fő oka. A
barnazakós öregember ugrott be az éjszakában egy pillanatra, ha már hónapok
óta – és még meddig! – ilyen jól elbeszélgetünk. A Vakvéletlen
gyökereinek szerzője nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy
megmutassa: már megint igaza volt. A fenegyerek nem bírt magával, s a hűvös
és öreg estében átszökött a puszta körfalán. A Le Vernet-i fogoly dumált át
a drótkerítésen, pedig nem lett volna szabad. A sevillai halálraítélt egy
nőért – Nagyezsda? Uta? – cserébe visszaszökött az élők közé. Vagy csak az a
normannoktól megmentett kisfiú integetett át a valóság ablakán – látlak!…
Aztán a mondat megváltozott egy kicsit, a
kisfiú meg hazament. Talán a Szív utcába, de lehet, hogy Walesbe, vagy
Roquebillière-be, ahol Madame Corniglion – a hídi Corniglion felesége – napi
harminc frankért kínál kosztot, kvártélyt, kiszolgálást, és bort – à
discrétion. Igen, azt hiszem, oda. Végül is ott várja G., ott van
Théodore, az 1929-ben született Ford; a Nap álmosan süt, mintha örökké, és a
katonák, akik még nem tudják, mi vár a világra, mert még senki sem tudja, mi
vár a világra, felébresztik Csipkerózsikát, és elmondják neki, hogy a
franciáknak háborúzniuk kell az olaszokkal, mert egy lengyel városkára
szemet vetettek a németek. Csipkerózsika meg nem hisz nekik, és akkor a
katonák vörösborral kezdik kínálgatni, és csupasz sarkát fricskázgatják,
hogy jobban teljen az idő. Idézet vége.
A kézzel – manccsal – fogható, mérhető, feltérképezhető és birtokolható,
tudományos valóság mitológiájához oly elszántan ragaszkodó, s élete utolsó
éveiben annak mégis hátat fordító Koestler emlékére, s neki ajándékul szánt
kis dolgozatom e tudós közegben némiképp kétségkívül szövetidegen – percekig
még azt a jelzőt is fontolgattam: pimasz. Mentségemül szóljon egy
utolsó idézet –¬ történetesen A teremtés-ből (vagyis még jóval A
dajkabéka esete és A vakvéletlen gyökerei előtti időből) –; ebben
már felsejlik a homályos cselédlépcső, amelyen a tiszta, áttekinthető, de
néha azért gyötrően ünneptelen valóságból egy bujább, titoktelibb és
lazábban szőtt, másik mindenség felé indulhatunk: Sokkal inkább úgy fest
a dolog, mintha mindegyik iskola az emberi minőség egy-egy aspektusára,
szeletére függesztené fürkész – vagy kollektíven kancsal – pillantását, s
úgy készítené elő kísérleteit és fogalmazná meg kérdéseit, hogy más
értelmezéseknek esélyük se legyen rá, hogy egyáltalán szóba kerüljenek. Ha
valaki káposztamagokat vet, nem várja, hogy földjén mimózák teremjenek, de
ettől még nem támad joga kijelenteni, hogy a mimózák létének feltételezése
babonaság. A Skinner-dobozba helyezett teremtmény többé-kevésbé úgy fog
viselkedni, ahogyan azt elvárjuk egy Skinner-dobozba helyezett
teremtménytől, s a lehetséges szórás még mindig belül marad a
Skinner-dobozban való viselkedés vonatkoztatási rendszerén.
(A Polányi Társaság által rendezett Koestler
emlékkonferencián, 2005. októberében elhangzott előadás)
* Az alapötlet – hogyan és mikor nem találkoztam
Arthur Koestlerrel – feleségem ajándéka.
<
|