|
< Ezek itt öten vannak…
|
|
(Volt tanítványaim kiállításának megnyitója)
Csakhogy én tíz éve ismerem őket, akkor is fiatalok voltak, vagy talán inkább akkor voltak fiatalok. Meg én is fiatal voltam, amikor ők bizonyára úgy néztek rám, mint öregre, pedig ott volt a nálam is vagy harminc évvel öregebb Gerzson mester, aki viszont még ma is fiatal. Úgyhogy én ezzel nem sokat tudok kezdeni. Valaki hozzon ezeknek a taknyosoknak öt tolókocsit, nekem meg vattacukrot és egy lufit. A tanáruk voltam, ami azt jelenti, hogy tőlük tanultam tanítani. Így hát bizonyára sokat köszönhetnek maguknak, én meg csak hálás lehetek nekem mindezért. Amit tanítottam nekik – ábrázoló geometriát –, az ezeken a képeken nem látható, nyilván el is felejtették, talán igyekeztek is elfelejteni, ami azért jó, mert amit az ember elfelejt, az igen mélyre szervesül, és átvérzik azokon a képeken is, amelyeken nem látható. Vagyis ezeken a képeken szinte minden ott van, amit sikerült tőlük megtanulnom az óráimon. Persze nem láthatóan. Nézzék csak.
Amúgy: nekem most egy művésztelepen kellene
lennem az ország túlsó végén. Minden évben meghívnak, igen kellemes hely és
kitűnő a társaság. Ugyanolyan, mint itt. Hiszen ez a hely is az ország túlsó
fele, meghívtak, kellemes hely és kitűnő a társaság. Vagyis ez itt egy
művésztelep, tehát nem oda mentem, mégis ott vagyok, ahová hívtak. Még
ilyet! Matisse barátnője indulatos kis teremtés volt, egyik veszekedésükkor dühösen kiáltozott, csak úgy dőlt belőle a szó, és egy törülközővel csapkodta Matisse hátát és fejét. A művésztársak némi részvéttel, vidáman de cseppet sem meglepve szemlélték az eseményeket, Matisse az asztalnál ült, némán vacsorázott, egykedvűen hallgatta a szóáradatot, aztán egyszer csak hátrafordult. – Kérsz egy kis tojást? – kérdezte. (British Encyclopaedia, 1923-as kiadás, Matisse) Raffaello szerette volna, ha a kocsmában klasszikus zene szól a szokásos, unalmas, lármás és közönséges marhaság helyett. (Valamivel korábban – vagy később? – az emlékezetem már nem működik tökéletesen, a jövő még csak-csak, de a múltban összekeverednek az események, kivált a fontosak – Mademoiselle Curie egy mozi várótermében ugyanezzel próbálkozott.) Amikor elutasították a kérését, olyan dühös lett, hogy felugrott az emelvényre, hátat fordított a sokaságnak, letolta a nadrágját, és kiáltott valamit, amit csak másod- vagy harmadkézből hallottam, és a csorbítatlan hitelesség kényszere okán semmiképpen nem fogok itt megismételni. (Larousse, 1932, Raffaello; Knaur, 1981, Curie) Tiepolo nyugtalanul figyelte az eseményeket, olykor-olykor rápillantott Raffaello vázlataira. Nemcsak érdeklődő típus volt, de érteni is akarta a dolgokat. – Mi ez? – bökött a lapra, de Raffaello nem felelt; őt is lekötötte a látvány. – Mi ez? – bökdösött megint Tiepolo – mi ez? ez, ez ez mi ez?! – Raffaello oda se nézett, csak amikor Tiepolo már a vállát is megrángatta, akkor fordult balra, zavartan, mintha ébredne, aztán a lapot bökdöső ujjra bámult, – mi ez? mi ez? –, jól megnézte, és lassan, tompa hangon válaszolt. – Papír. (a Révai Nagy Lexikona, 1936, Tiepolo) Az öreg George Washington többször is említést tett egy festőről – a nevére nem emlékezett, s a szárnysegédje se tudta kisegíteni, pedig legendás memóriája volt –; soha nem fogja megbocsátani magának – mondta –, hogy egy bizonyos képét annak idején nem vásárolta meg. De hát a Függetlenségi háború forgatagában – mentegetőzött magának – szinte minden valóban fontos dolog elsikkadt; az efféle forgatagok már csak ilyenek. A kép vészterhesen sötét égbolt alatt egy magas, furcsa házat ábrázolt, mintha lőportorony; menedék, de azért odabent is vigyázni kell. Pipázni például egészen biztosan nem lehet. Washington egy ügyetlen vázlaton megpróbálta visszaadni a látványt, de ilyesfajta tehetséggel Isten sosem áldotta meg az államelnököket. (Brockhaus, 1917-es kiadás, Washington, George)
Adjatok egy pohárral – szokta mondani
Szosziasz; ha vagy kétezer évvel később élt volna, nyilván cigarettát kért
volna a többiektől. A poharas – mondták róla, és nevettek,
szeretettel, megértően. Szosziasz szerette a bort, főleg a mások borát.
Lehet, hogy a szeretet és a megértés mellett kicsit bosszankodtak is, amiért
mindig vendégeskedik, de ez ma már nem túlságosan érdekes. Szosziasz
ilyen volt. A többiek nevét nem tudjuk. Azért remek fickók lehettek ők is.
(A Pallasz Nagy Lexikona, 1904, Szosziasz) |