< Papokrul

Meglepetés

Igazi meglepetést okozott Sándor atya, Budakalász nagyközség katolikus papja egy szép, májusi vasárnapon, egy kettős, afféle Szojuz-Apolló keresztelőn. Alig néhány perccel azután, hogy szükségtelen éllel rápirított egy nála jó harminc évvel idősebb asszonyságra, aki rosszkor, vagyis nem a liturgia megszabta minutumban talált felállni, könnyed természetességgel hozta tudomásunkra, hogy ha a megkeresztelendő kisleányt Évának hívják, védőszentje – mi sem lehet nyilvánvalóbb – Szent Éva lesz. A dolog rendjén is lenne, az Anyaszentegyháznak azonban – fájdalom – egyetlen Éva nevezetű szentje sincs. Nagy szerencse, hogy a másik házaspár, akik kisfiuknak a Levente nevet szánták, választottak védőszentet is a szerencsés Szent Máté személyében, tálcán kínálva eképpen a megoldást lelkészüknek, akinek nem kellett azon sebtiben egy Leventét is szanktifikálnia. Az ezt követő kenetteljes szövegből megtudhattuk, hogy a továbbiakban mihez kell tartanunk magunkat, ha jót akarunk, s az elviselhető hosszúságú szertartás végén következett az igazi nagy ajándék, a csattanó. Sándor atya ugyanis búcsúképpen arra kérte Istent, árasztaná áldását azokra, akik itt megjelentek és meg vannak keresztelve.

A szentek dicső seregének lendületes kezelése és alkalmi szaporítása miatt nem fakadtam volna írva, ez a mozzanat azonban meghaladta tűrőképességemet. – Szegény pára, ez még itt tart – mondtam feleségemnek, aki történetesen nem részesült a keresztség szentségében és meglepetten fordult felém. Úgy emlékszem, hangomban nem bujkált az Isten szolgájának kijáró tisztelet. – Itt tart. – II. János Pál, a szent életű pápa zsinagógákat, mecseteket, tán még szenespincéket is felkeresett; együtt misézett, parolázott, tárgyalt és átölelt, Budakalász nagyközség lelkésze azonban éberen őrködik, védi az igaz hitet, és elénk rajzol a maga képére és hasonlatosságára egy szűkkeblű, otromba és kirekesztő Istent, aki megtagadja áldását az Ő házába sereglő – vagyis az első és legfontosabb lépést megtevő – pogányoktól.

Mert nem addig van az.

Szerencse, hogy Isten nem Sándor atyától kérdezi meg, kire árassza áldását, és kire ne. Nem hagy nyugodni, s egyben mélységesen megnyugtat a gondolat, hogy a keresztség szentsége sem rajta múlott azon a derűs májusi vasárnapon. Isten a maga bölcs, gazdag és sugárzó jóságában a maga kedvére és szeretetéből fogadta egyházába Évát és Leventét. Akikből talán még szentek is lehetnek egyszer.

2008. június

Ad maiorem Dei gloriam

Jelenits István atya a ma reggeli Visszaszámlálás-ban azon a szép, télapós hangján szelíd és bölcs szavakkal beszélt arról, hogy a nyomorban élők és fagyoskodók megsegítése mily igazán dicséretes dolog. Helyeslően említette, hogy a nagy hidegben bizony megnyitották a hajléktalanok előtt a pályaudvarokat, és meggyőzően fejtette ki, hogy a templomokat viszont miért nem kell és miért nem is lehet megnyitni előttük. Higiéniáról beszélt, a mosakodási és ürítkezési lehetőség hiányáról (ez még csak álszentség és képmutatás), legfőképpen pedig arról, hogy a pályaudvarokon járók átmenetileg könnyen elfogadják a condrás vendégeskedést, a hívek imádkozását azonban bizony zavarná a szerencsétlenek jelenléte (ami viszont már nemcsak letisztult arcátlanság, de a lényeg tökéletes félreértése is). Elfelejtette, hogy e szegények befogadása maga az ima, nem vetette fel, hogy a hívek forró teát, ennivalót; használt, de tiszta ruhát, emberi szót és szeretetet – az Egyház legfőbb exportcikkét – vihetnének a mindezeket nélkülözőknek, s a dolog mindannyiukat Istenhez emelné közelebb még akkor is, ha talán csakugyan akadna egy-két paniperda, aki az oltár tövébe vizel. Nem mulasztott azonban el éles elmével javaslatot tenni másik megoldásra. Leleményesen, és higiéniai szempontból is telitalálatként (valamint más kegyességével verve a csalánt) a mozik és színházak megnyitását javasolta – ó, hogy ez eddig senkinek sem jutott eszébe! Mi, ostobák csak arra gondoltunk, hogy nyisd meg a te ajtódat a te felebarátod előtt, hogy aki zörget, annak megnyittatik, meg hogy amit közülük eggyel tesztek, énvelem teszitek. Okosabbak lettünk, és megtudtunk valamit a mai magyar katolikus egyházról is. Köszönjük, István atya!

2010. január 31.